Publikované: 2006. december 04. | Zdroj: Bagi Gyula | Články Őszi hangulatot árasztott a ködös hajnal, amikor az öreg Gáspár a vízpart felé gyalogolt. Saci nevű kiskutyája fiatalos lendülettel szaladgált előre-hátra, tízszer akkora utat megtéve, mint gazdája. Gáspár egy nyárvégi estén talált rá, amikor etetni ment a folyóra. A kutya a csónakjában feküdt, félve remegett ahogy közeledett felé. Az öreg általában mogorva volt, de az elesett kis jószág láttán belsejét valami régen nem érzett melegség öntötte el. Halkan beszélni kezdett hozzá, mire a gyerekkutya először ijedtében morogni, majd ugatni kezdett. Néhány perc után, megérezve, hogy a hang gazdája nem fogja bántani, a félős ugatás és morgás halk nyüsszögésbe ment át. Gáspár óvatosan beszállt a csónakba és félelem nélkül, barátságosan nyújtotta kezét az állat felé. Óvatos szaglászás után a kutya odadörgölte orrát a felé tartott kézhez, ezzel a barátság meg volt kötve. Az öreg attól félt, hogy amikor a csónakot elköti a parti fűzfától, a kis jószág félelmében kiugrik. Nem így történt, a hullámok halkan csobogó hangja mintha még inkább megnyugtatta volna, ott maradt a csónakban, kíváncsian figyelve, mi is fog történni. Vizet szerető, igazi horgászkutya lett belőle, aki ma már csaholva jelzi gazdájának a kapást, és végig izgulja a fárasztást.

Gáspár lassú, erős húzásokkal evezett a part közelében, szemben a sodrással. Az etetett horgászhely néhány száz méterrel volt feljebb, ott, ahol a folyó sodrása a kanyar után kimosta a part alól, a fák gyökerei közül a földet. A régi kövezésből már csak a fenéken maradt néhány nagyobb darab. A mély víz itt sötét volt, az örvények gyakran lehúzták az uszadékfákat, hogy néhánytíz méterrel arrébb útjukra engedjék őket. Ezt a helyet a part felől, a sűrű növényzet és az omladozó partoldal miatt nem lehetett megközelíteni. Remek búvóhely volt ez halak számára, nemigen zavarta őket senki, a sodrás pedig gondoskodott a táplálék utánpótlásáról. Persze ilyenkor, mikor a vízállás már több hete folyamatosan alacsony volt, kellett egy kis etetés, hogy a pontyok egyhelyben maradjanak.

Megszokottá vált Gáspár számára, hogy minden nap reggel és este lemenjen a vízre és beszórjon néhány marék áztatott búzát és kukoricát. Mikor három éve nyugdíjazták, megfogadta, hogy ezután végre minden nap horgászni megy. Mégse lett a fogadalomból semmi, mert Rozi, a felesége, egyre betegesebbé vált - bár a nyelve ettől nem lett se lassabb, se csendesebb-, így a házi munka nagy része rámaradt. Azért hetente egy-két alkalommal pár órára sikerült kiülnie a vízre. Régóta tudta, hogy a sikeres horgászat alapja a rendszeres etetés, mellékesen a mindennapi evezés megvédte az eltunyulástól.

Mire kikötötte csónakját a víz fölé nyúló bedőlt fa száraz ágához, már a nap is felszívta a ködöt. Elővette táskájából az etetésre szánt búzát meg kukoricát, és amilyen messzire csak tudta, felfele szórta a magokat, hogy a víz folyása az alsó limányba vigye őket, oda, ahol a sodrás már lecsendesedett. Itt tanyázott néhány kapitális nyurga, amiből az utóbbi három év során csak ötöt tudott kifogni. Akasztott ugyan többet is, de olyan furfangosak és erősek voltak, hogy az esetek nagy többségében megtépték. A kisebbekkel – két-három kilósig –, nem volt probléma, de a nagyok...

Miután befejezte az etetést, leült a csónak orrába, hogy magát is megetesse. Szeretett kinn ülni és hallgatni a folyóra terülő csendet. Ilyenkor visszatértek fiatalkori emlékei, amikor elhozta magával Bencét, az akkor tizenéves fiát, aki szeretett ugyan horgászni, vagy inkább a vízen lenni, de mindig hozott magával egy könyvet. Apja hányszor mondta neki, hogy inkább a halak mozgását, a vadkacsák fürdését, vagy az időjárás alakulását figyelje, Bencét igazán csak a könyvek érdekelték. Azóta fia elment, Alaszkában valami fúrótornyon dolgozik több éve, hírt is csak ritkán ad magáról, nemhogy segítséget. A kötelező karácsonyi képeslapok, néha egy-egy sietős telefonhívás, hogy anyját megnyugtassa…

Előkerült táskájából egy vastag szelet kenyér, a füstölt császárszalonna és két apró fej makói hagyma. Zsebéből kivette az öreg Opinel-t, kedvenc bicskáját, melyet még valamikor harminc évvel azelőtt kapott egy Franciaországból hazatérő matróztól, akivel annak idején sokat harcsáztak együtt. Akárhányszor ránézett a fanyelű bicsakra, az a nyári nap jutott eszébe, amikor Lala - a matróz, akitől a bicskát kapta -, az ő helyén, az ő csónakjából, az ő botjával fogta ki az ő harcsáját. Legalább is akkor - és még sokáig utána is - úgy érezte, hogy barátja az ő halát fogta ki aznap. Ötvenhat kilós volt, sem előtte, sem azóta, nem fogott ezen a környéken senki akkora halat. Lala is érezhette a zsákmány különösen nagy érzelmi súlyát, talán ezért is ajándékozta Gáspárnak a bicskáját. A régiek úgy mondják, hogy kést csak eladni szabad, ajándékozni nem, mert az elvágja a barátságot. Ebben az esetben legalábbis is így történt, egy idő után Lala elhajózott távoli vizekre. Az irigység, amit akkor érzett, már rég a múlté, de a jó pengéjű bicska – amit akár a betonon is meg lehetett élezni -, azóta sok jó szolgálatot tett.

Nagy falatokat vágva reggelizett, néhány darab kenyérhéj és szalonnabőr Sacinak is jutott. A kutya, fiatal korához képest óvatosan vette el az ételt, tudta, hogy amit a gazdája felé nyújt, az már az övé. A halk csobbanás és az azt követő óriási burvány mindkettőjüket meglepte. Gáspár elfehéredett, míg a kutya hangos ugatással jelezte nemtetszését.

- Úristen! – mondta félhangosan, ez meg honnan került ide?

Ilyen hatalmas harcsát élőben még nem látott. Ahogy a hosszú test teljes hosszában kifordult a vízből, volt vagy két méter. Majdnem elsírta magát, hogy ma csak etetni jött, botot nem is hozott magával.

Igaz, hogy most ideje sem lenne, hiszen az orvos is ma délelőttre ígérte, hogy eljön az asszonyt megnézni. Napok óta fáj a háta, egyfolytában panaszkodik szegény. A gyógyszerekért meg úgyis neki kell majd szaladgálni.

Felállt, eloldotta a kötelet, majd a folyó közepére evezett, s kihasználta a sodrás erejét, hogy gyorsabban hazaérjen.

Mikor belépett a házba, már hallotta az asszony siránkozását; - persze, neked fontosabb az a rohadt horgászat, meg az a nyamvadt kutyád, mint én. Ahelyett, hogy velem foglalkoznál.

- Gyere, segíts felállni, ki kell mennem. Gáspár, bár tudta, hogy Rozinak tényleg vannak fájdalmai, azt is tudta, hogy azért rendesen rá is játszik a dologra. Szerette, ha ő van a középpontban, és csak vele foglalkoznak. Segített neki felállni, és kikísérte a fürdőszobába.

Csöngettek, a kertkapuban az orvos állt. Saci már jól ismerte a dokit, üdvözlésként néhány barátságosat vakkantott és vidáman csóválta a farkát. Sebő doktor jó ember volt, a faluban mindenkinek csak jót tett, egyedül Rozinak nem tetszett, mert kopasz volt, és Rozinak a kopasz emberek nem tetszettek. Bár ide lehetett sorolni még azokat is, akiknek volt hajuk, meg azokat is, akik kövérek, soványak, egészségesek, vagy betegek voltak. Rozi igazán csak a fiát szerette, de az meg messze volt, így maradt az állandó sopánkodás.

-Jó napot Gáspár bátyám, - köszönt az orvos. Hoztam magának valamit. Az orvos jól tudta, hogy az öreg milyen elvetemült horgász, de nehéz anyagi körülményei nem mindig engedik meg a jó felszerelés vásárlását. Sebő szintén szeretett horgászni - a finom pecát kedvelte -, viszont állandó időhiányban szenvedett, ezért csak ritkán jutott ki a vízpartra.

- Kaptam az egyik betegemtől egy tekercs nagyon jó fonott zsinórt, de hát maga is tudja, hogy én csak amolyan kocahorgász vagyok. Ezért úgy gondoltam, jobb kézben lesz ez magánál.

Az öreg dünnyögött valami köszönömfélét az orra alatt – ez sosem volt a kenyere -, és bevezette az orvost a házba. Amíg az a feleségét vizsgálta, óvatosan vizslatta a zsinór fényes matricáját. Sufix Matrix volt ráírva, amiről már kivételesen hallott, mivel gyakran megnézte a tv-ben a horgászműsorokat. Ilyet még soha nem használt, első gondolata az volt, hogy ez valami úri találmány. Aztán eszébe jutottak az utolsó adásban hallottak, miszerint ez tényleg valami bivalyerős zsinór. Felrémlett előtte a reggel látott hatalmas harcsa, jobbnak látta csendben eltenni a tekercs fonottat.

(Folytatása következik)